- Te is nekem! – törölte le öklével könnyeit. – De ha valóra akarom váltani az álmom, muszáj elmennem!
- Tudom - szipogtam. – Nagyon vigyázz magadra abban a nagy városban. És sose felejts el!
- Hogyan is tudnálak elfelejteni! – ölelt magához, én pedig szorosan kapaszkodtam belé, még egyszer, utoljára.Tizennégy éves voltam, és épp most vesztettem el a legjobb barátomat. Nem is csak barát volt, mintha a bátyám lett volna. Mindig megvédett és vigyázott rám, bármi volt, hozzá mindig mehettem. És most itt maradtam egyedül. Nem tudtam mihez kezdjek nélküle. Most csak azt az éktelen fájdalmat éreztem, ami körülölelte a szívemet, és bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam kitépni magamból. Elengedtem, majd lecsatoltam a nyakláncomat.
- Ez a tiéd – tettem a kezébe.
- De ezt nem fogadhatom el! – tiltakozott. – Hisz ez a kedvenc medálod! – fogta kezébe a kis ezüst lepkét, ami a lánc végén csüngött.
- Azt szeretném, hogy nálad legyen, helyettem is vigyázzon rád – próbáltam mosolyogni könnyfátyolomon keresztül.
- Köszönöm – mosolyodott el ő is, felcsatolta a nyakláncot, majd karjáról levette a bőr karkötőjét, és az én karomra húzta. – Ez pedig az én ajándékom.
- Köszönöm – húztam végig rajta ujjaimat.
Emlékszem, két évvel ezelőtt vette egy vásáron, nagyon menőnek tartotta magát vele, azóta mindig hordta, sohasem vette le. És most nekem adta. Alig bírtam ki, hogy el ne bőgjem magam megint, de igyekeztem tartani magam. Egyikünknek sem volt könnyű az elválás.
Még egyszer megöleltük egymást, aztán szó nélkül kiment a szobából. Az ablakból figyeltem, ahogy beszáll az autójukba, és elindul egy új élet felé. A kocsi már rég eltűnt a látóhatáron, de én még mindig az ablak előtt álltam. A könnyeim ömlöttek a szemeimből, bal kezemmel a csuklómon lévő bőr karkötőt szorongattam. Az egyetlen dolgot, ami megmaradt belőle.
8 évvel később.
A Han folyó partján sétálva az életemen gondolkodtam. Pontosabban azon, van-e valami értelme. Úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok ezen a világon. A családom messze volt tőlem, a legjobb barátnőmmel két napja vesztünk össze, megint valami kis hülyeségen. A suli nehéz volt, a vizsgák okozta stresszt egyre kevésbé bírtam. Kívülálló voltam, így nem nagyon barátkoztak velem.
Sokszor éreztem úgy, hogy nem tartozok ebbe a világba, mint aki rossz évszázadba született. A zene volt az egyetlen, ami vigaszt nyújtott, de lassan már ebbe se tudtam kapaszkodni.
Fogalmam sem volt, mihez kezdjek az életemmel, pedig nemsokára döntenem kell, ez az utolsó évem az egyetemen. Egyáltalán, mihez lehet kezdeni egy történelem diplomával a zsebedben?
Megint éreztem azt a fojtogató érzést a mellkasomban, amely mostanában egyre többször rám tört.
Észre se vettem, és már közvetlen a víz mellett sétáltam, mintha csak vonzott volna magához. Pedig még csak úszni se tudtam.
Ennek ellenére imádtam a vizet, főleg a tengert, azokkal a végtelenbe fodrozódó hullámaival. Valahogy olyan megnyugtató érzés volt csak állni, és elveszni a kék messzeségben.
Kivettem a táskámból a mobilom, és felhívtam a barátnőmet. Kicsöngött, de nem vette fel. Szóval még mindig haragszik rám.
Újra elöntött az a fájdalmas érzés, szívemet szorongatta. Nem bírtam tovább! A magány és a kín túl erős volt. Szerettem volna kitépni magamból, de sehogy se ment. Táskám a földre hullott, én pedig elindultam be, a Han folyó vizébe.
Egyre jobban elöntött a víz, már a mellemig ért. A következő lépésnél hirtelen eltűnt a föld a lábam alól, és én süllyedni kezdtem. Először még ösztönösen csapkodni kezdtem a kezeimmel, hogy a felszínen maradjak, de néhány perc múlva már menthetetlenül elmerültem a Han folyó áttetsző, kék vízében.
Megszűntem érzékelni a külvilágot, és csak zuhantam lefelé, ám ekkor hirtelen egy kéz ragadta meg a karom, és elkezdett húzni felfelé.
Mire teljesen magamhoz tértem, már a parton feküdtem, felettem egy ismerősnek tűnő, fekete hajú fiú aggódó arccal nézett le rám.
- Jól vagy? - érdeklődött.
- Iigen. Azt hiszem - próbáltam meg felülni, de erőm elhagyott, és visszahanyatlottam a földre.
- Ne erőltesd! Feküdj még egy kicsit - hangja kedves volt és gyengéd, és annyira ismerős, de agyam még kissé ködös volt, így hát lehunytam szemeimet és próbáltam összeszedni magam.
Mikor újra kinyitottam a szemeimet, azt hittem álmodom.
Nem, ez nem lehet - meresztgettem egyre jobban pilláimat, de nem képzelődtem, nem hallucináltam, tényleg gyerekkori legjobb barátom térdelt mellettem.
- Donghae - leheltem, és szám máris mosolyra húzódott.
Ki más is lehetett volna mentőangyalom, mint ő, aki mindig is vigyázott rám.
- Hát felismertél? - mosolyodott el ő is.
- Felismertelek? - kérdeztem csodálkozva.
- Hát, hogy ki vagyok - jött kissé zavarba. - Ezek szerint ismered a Super Juniort.
- Jaaa, igen.
Csalódott voltam. Szóval ő csak egy rajongónak néz, semmi többnek. De végül is mit vártam, nyolc év telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk, mindketten sokat változtunk. Én tudtam követni az életét, hisz híres idol lett, de ő nem tud rólam semmit. - Az egyik kedvenc bandám.
- Ennek örülök - szemei ugyanúgy csillogtak, mint régen, mikor valami dicséretet kapott. - Megpróbálsz felállni?
Bólintottam, ő pedig megfogta kezeimet, aminek köszönhetően sikerült függőleges helyzetbe tornásznom magam. Már biztosan álltam lábaimon, de jobb kezemet még mindig nem engedte el, hanem bal kezével végigsimított a rajta lévő bőr karkötőn.
- Micha? - nézett rám tágra nyílt szemekkel, hangja bizonytalanul csengett, ahogy kimondta a nevem. - Tényleg te vagy az?
- Igen, én - válaszoltam halkan.
- De hát miért nem mondtad rögtön?
- Én csak... - Magam sem tudtam, miért nem szóltam róla neki, valahogy nem akartam ezzel zavarni, hogy úgy érezze foglalkoznia kell velem.
Tiszta hülye vagyok.
- Sajnálom, hogy nem ismertelek meg - szabadkozott.
- Dehogyis! - tiltakoztam. - Hisz sok idő eltelt, mióta utoljára találkoztunk.
- Húú, de jó, hogy nem haragszol - sóhajtott fel, majd hirtelen a nyakamba ugrott. - Úgy örülök, hogy újra látlak.
- Én is. Hiányoztál - vallottam be neki, és örültem, hogy most nem láthatja, mennyire elpirultam.
- Te is nekem. Sajnálom, hogy nem jelentkeztem.
- Semmi baj. Tudom sok a dolgod.
- De ez akkor sem mentség. De mondd csak - engedett el, és nézett a szemembe -, mi volt ez az előbb? Mit kerestél a Han folyóban?
- Én... - fordítottam el a fejemet, nem voltam képes állni a tekintetét.
- Ugye nem valami hülyeséget akartál csinálni? - fürkészte tovább arcomat, hiába is próbáltam kitérni előle. - Hisz nem is tudsz úszni! Bár lehet, időközben megtanultál - vált tétovává egy pillanatra.
- Nem, nem tanultam meg - hajtottam le fejemet, miközben éreztem, hogy szemeim könnybe lábadnak. Alig tudtam visszatartani, hogy el nem sírjam magam.
- Na jó! - emelte fel fejemet államnál fogva. - Most először is szépen hazajössz velem, veszel egy jó forró fürdőt, és adok neked száraz ruhákat, aztán pedig mindent elmesélsz. És nincs semmi ellenkezés! - emelte fel mutatóujját, látva szólásra nyíló számat.
- Rendben - mosolyodtam el, megadva magam.
- Akkor indulás!
Nem kellett csupán néhány métert megtennünk, és elértük Hae út szélén parkoló autóját. Gyönyörű szép volt és nagyon kényelmes. Sokat olvastam arról, hogy Hae nem éppen a legprofibb vezető finoman szólva, ám én ebből most semmit sem vettem észre. De lehet, csak azért volt, mert én mindig is biztonságban éreztem magam mellette.
Mikor megérkeztünk a dormba, kicsit megijedtem attól, hogy a többiek mit fognak szólni, hogy csak így beállítok hozzájuk. Hae megérezte tétovázásomat.
- Ne aggódj, nem fognak megenni - vigyorgott.
- Ezt valahogy sejtettem! - grimaszoltam egyet.
- Tényleg nincs miért nyugtalankodnod - váltott komolyra Hae. - Szívesen fogadnak, majd meglátod!
- Rendben - mosolyodtam el.
Beléptem az előszobába, eddig minden rendben van. Levettem cipőmet, Hae pedig bevezetett a szobájába. Elővett a szekrényből egy pólót meg egy nadrágot, majd egy törülközőt nyomott a kezembe.
- Gyere, erre van a fürdőszoba - mutatta az utat.
- Köszönöm - tűntem el az ajtó mögött. - De várj csak! - dugtam ki újra fejemet. - És te addig itt fogsz őrködni? Meg fogsz fázni!
- Neeem. Mindjárt csinálok egy foglalt táblát, és kiakasztom a kilincsre, aztán megyek én is fürdeni. Ha kész vagy, gyere nyugodtan be a szobámba.
- Rendben - bólintottam. Vizet engedtem a kádba, és hagytam, hogy a meleg víz átjárja testemet. Jó volt egy kicsit felmelegedni. Miután úgy gondoltam, eleget áztattam magam, gyorsan megmosakodtam, megtörülköztem, és felvettem a Hae-től kapott ruhákat. Mire visszaértem a szobájába, már ő is ott volt.
- Na, jobban vagy már?
- Igen, jót tett a fürdés. Köszönöm.
- Ugyan már, nincs mit. És most szépen elmondod, mi volt ez az egész - ült le az ágyra, majd megpaskolta maga mellett a paplant, jelezve, hogy üljek le mellé.
- Én nem tudom, mi történt velem. Csak olyan elveszettnek éreztem magam. Egyedül ebben a nagyvárosban, néha nagyon magányos vagyok - sírtam el magam.
- Ssss, nincs semmi baj - vigasztalt, miközben átölelt. - Most már nem vagy egyedül. Itt vagyok neked, majd én vigyázok rád! Úgy, mint régen!
A karjai között megint olyan biztonságban éreztem magam, mint akkor régen.
De mi van, ha megint el kell válnunk? Ha még egyszer elhagyna, azt nem élném túl!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése