4. fejezet

- Lee Hyukjae - sóhajtott fel Donghae, arcát kezébe temetve.
- Most meg mi van? - nézett a többiekre csodálkozva Hyukie. Már máskor is csinált nagy belépőt és még soha nem volt gond belőle.
- Vendégünk van. - bökött mutatóujjával felém Sungmin.
- Hja! - ugrott egyet hátra Hyukie. - Nagyon sajnálom - szabadkozott, majd bocsánatkérésképpen még meg is hajolt.
- Ugyan, nem történt semmi - dadogtam zavartan.
Egyáltalán nem haragudtam rá. Tudtam róla, hogy szeret hülyéskedni, mókázni, többek között ezért is szerettem meg. Amúgy meg igaza van, honnan tudhatta volna, hogy ma vendégük lesz, hisz néhány órával ezelőtt még én se gondoltam volna, hogy ma este, a Super Junior néhány tagjával fogok vacsorázni. Különben is, nagyon aranyos volt az az előbbi belépő.
- Én Lee Hyukjae vagyok, de gondolom ezt már tudod - vigyorgott.
- Igen Hyukie. Oh, szólíthatlak így?
- Persze - huppant le a mellettem lévő üres székre. - És benned kit tisztelhetek? - függesztette rám azokat a gyönyörű barna szemeit, amelyekből most csak úgy sütött a kíváncsiság.
- Lee Micha vagyok, Donghae gyerekkori jóbarátja.
- Örülök, hogy megismerhetlek Micha. Hé, de várjunk csak! Lee Donghae! - szegezte tekintetét egyenesen a fiúra. Barna szemei most összeszűkültek és mintha egy árnyalattal sötétebbek is lettek volna, mint az előbb. - Erről én miért nem tudok?
- Mert valahogy sosem került szóba - fészkelődött a székében Hae, láthatóan kényelmetlenül érintette az iménti kérdés.
- De hisz mi mindent elmondunk egymásnak.
Némi szemrehányást véltem felfedezni hangjában.
- Nyugodj meg Hyukie, mi sem tudtunk róla. - csitította Sungmin.
- Hae-val gyerekkoruk óta nem találkoztak - magyarázta el neki Kangin.
- Oh, értem.
Kínos csend telepedett mindannyiunkra. Na ne már, hogy mindez miattam. Még elrontom nekik itt az estét.
- Wookie, nagyszerű ez a leves. Hae-nak igaza volt, jobb mint bármely orvosság - próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
- Köszönöm szépen, örülök, hogy ízlik - mosolygott rám.
- És mond csak, mit csinálsz itt Szöulban? Tanulsz még vagy már dolgozol? - érdeklődött Kangin.
Hálásan mosolyogtam a fiúra.
- A Szöuli Nemzeti Egyetemre járok, történelem szakra.
Elismerő füttyentéseket hallattak a fiúk.
- Úgy tudom oda nem könnyű bejutni - jegyezte meg Kyuhyun.
- Hát elég nehéz volt a felvételi - húztam el a számat.
Még most is kiráz a hideg, ha csak rá gondolok. Még sosem volt olyan ideges, mint azokban a napokban.
Az este további része nagyszerűen telt, remekül éreztem magam, és nagyon jól elbeszélgettünk a
srácokkal. 
Ám egyszer minden jó véget ér, így lassan ideje volt elbúcsúznom.
- Nagyon szépen köszönöm a vacsorát, és a remek társaságot, de most már ideje indulnom.
- Máris? - nézett rám szomorúan Kangin. - Olyan jót beszélgettünk.
- Igen. Nem maradhatnál még egy kicsit? - kérlelt Minnie is.
- Én is örülnék neki - szólalt meg halkan Kyu.
Hirtelen minden szempár rá meredt, ő pedig zavartan nézett egyik fiúról a másikra.
- Most mi van? - kérdezte kissé ingerülten.
- Látod Micha, - fordult felém Yesung - Kyu téged választott a Starcraft ellenében!
Olyan áhítattal nézett rám, mintha valami szuperhős lennék, aki most mentette meg a Földet, a végső pusztulástól.
Majd tovább magyarázta:
- Éjjel-nappal azzal a játékkal játszik, nem tud elszakadni tőle. Amint van egy kis szabadideje, máris rohan a gép elé.
- Nem is igaz! - dünnyögte maga elé Kyu.
- Szerinted én az előbb honnan szedtem össze? - nézett rám jelentőségteljes tekintettel Minnie.
- Jól van, le lehet szállni rólam! - mormogott ismét maga elé.
- Fiúk, ez nagyon kedves tőletek, neked külön köszönet Kyu, de sajnos mennem kell, holnap egyetem, korán kell kelnem.
- Rendben. Megértjük. - mosolygott rám Minnie.
- Akkor induljunk. Hazaviszlek. - állt fel az asztaltól Hae.
Köszönetet mondtam a szép estéért, beszaladtam Donghae szobájába a cuccaimért, és már mehettünk is.
- Aztán gyere máskor is! - integettek, mielőtt becsuktam magam mögött a bejárati ajtót.
A kollégium felé tartó úton, az otthoni dolgokról beszélgettünk Hae-val, főként a gyerekkorunkról.
Rengeteg, rég elfeledett emlék tolult fel az agyamban, az apró csínytevésektől kezdve, egészen a nagyobbacska hülyeségekig.
- Emlékszel még, amikor végigkergettük a szomszéd malacát a fél városon? - nevette el magét Hae, ahogy maga elé idézte a jelenetet.
- Hogyne emlékeznék. Még az iszapba is követtük, tiszta sár voltunk - alig bírtam beszélni, fulladoztam a nevetéstől. - Édesanyád nem tudott megkülönböztetni minket a malactól.
- Azóta sem fürödtem kerti locsoló alatt.
- Hát, ahogy kinéztünk, nem csoda, hogy nem engedtek be a lakásba.
- De jó móka volt!
- De még milyen jó!
- Miután elmentem, sokat gondoltam rád. - váltott hirtelen komoly hangnemre Hae. - Volt, hogy kezemben a medállal aludtam el, aztán reggel mindig ijedten néztem meg, nem-e történt valami baja, vagy a nyakláncnak.
- Én is sokat gondoltam rád. Nagyon hiányoztál.
- Sajnálom, hogy nem kerestelek, de minden olyan új volt, annyira más. Hozzá kellett szoknom mindenhez, és rengeteg feladatot kaptunk, alig volt szabadidőnk.
- Tudom. A szüleidet kérdezgettem akkoriban, aztán mondták jól vagy. Keményen kell dolgoznod, de nagyon elszánt vagy.
- Hát az elején tényleg nem volt könnyű. A legjobban a családom hiányzott, meg a barátaim, de aztán szép lassan új ismeretségekre tettem szert, és új barátokat is szereztem.
- Például Hyukiet.
- Igen, már el se tudnám képzelni nélküle az életem.
- Hae...
- Igen?
- Sajnálom...hogy akkor...nem voltam ott – hajtottam le a fejem.
- Tudom, de nem tehettél róla. A sulival voltál Tokióban, onnan nem lehet csak úgy hazarepülni.
- Köszönöm.
- Mit?
- Hogy megérted.
Felém fordult és államnál fogva felemelte a fejem. Rám mosolygott, majd átölelt. Ösztönösen közelebb húzódtam hozzá. Amit akkor az agyam, és a szívem még nem tudott, azt a lelkem már érezte.
Pár percig így maradtunk, egymást átölelve, aztán elhúzódtam tőle.
- Most már tényleg megyek , mert sose kerülök ma ágyba – nevettem el magam.
- Rendben van. Álmodj nagyon szépeket.
- A mai este után biztos meglesz.
- Szia.
- Szia.
Kiszálltam az autóból és megkerülve azt, megálltam a járdán. Meg akartam várni, míg Hae elhajt a kocsival. Ám meglepetésemre nem indított, hanem az ablakot kezdte el lehúzni.
- Elfelejtettem elkérni a telefonszámodat – dugta ki oldalt a nyelve hegyét.
Olyan édesen nézett ki, mint egy pajkos kisgyerek. Odamentem és bediktáltam a számomat.
- Máris megcsörgetlek.
Pár másodperc múlva megszólalt a mobilom, gyorsan el is mentettem Hae számát.
- Akkor majd hívlak! – intett még egyet, felhúzta az ablakot, sebességbe tette a kocsit, és elindult.
Megvártam míg eltűnik a látóhatáron , aztán én is bementem. Felsiettem gyorsan a szobámba, ami a harmadik emeleten volt. Összekészítettem holnapra a dolgaimat az egyetemre, vettem még egy gyors fürdőt, fogat mostam , aztán bezuhantam az ágyamba. Az izgatottságtól még egy ideig nem tudtam elaludni, egyre a mai délutánon jártak a gondolataim. Rég éreztem ilyen boldogságot mint most.
Másnap reggel sikerült időben felkelnem, és az egyetemi órákat is egész jól átvészeltem, bár néha el-elkalandoztam. Szerdánként kevés órám van, így már kora délután végeztem. Mikor kiléptem az egyetem kapuján, egy gyönyörű, fekete autóra lettem figyelmes.
Nem semmi kocsi – jegyeztem meg magamban. Egy magas, barna hajú srác támaszkodott neki az oldalával. Mikor meglátott rám mosolygott, majd elindult felém.
Ez meg vajon ki lehet? – csodálkoztam, de amint közelebb ért, rögtön felismertem. Hiába a baseball sapka, meg a napszemüveg, ezt az arcot ezer közül is kiszúrnám.
- Siwon, te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle, amint elég közel ért, hogy más ne hallhasson meg minket.
- Érted jöttem.
- Értem? – csodálkoztam.
- Igen. El akarlak rabolni. Már persze, csak ha hagyod – vigyorodott el.
Mit lehet erre válaszolni? Nem mindennap kap ilyen ajánlatot az ember, na meg persze furdalt a kíváncsiság is Siwon tervét illetően. És az az autó is olyan szép volt!
- Rendben. Hagyom.
- Akkor erre tessék. – engedett udvariasan előre, majd az autóhoz érve kinyitotta az ajtót, hogy beszállhassak. Átsietett a másik oldalra, és ő is beszállt. Szerencsénkre egy rajongó sem szúrta ki.
- Megtudhatnám az úti célunkat?
- Az legyen meglepetés – mosolygott rám, majd gázt adott, és elindultunk az ismeretlenbe.

3. fejezet

Hae-ra szegeztem tekintetemet, és feszültem vártam mit válaszol.
Csak el ne mond neki az igazságot – fohászkodtam magamban.  Még csak az hiányzik, hogy Siwon valami zakkant tyúknak tartson.
De félelmem alaptalannak bizonyult, mert Donghae épp olyan tanácstalannak tűnt, amilyen én lehettem. Óvatosan rám sandított, ám Siwon figyelmét semmi nem kerülhette el, száznyolcvan fokos fordulatot vett, hogy máris szembe találhassam magam számonkérő tekintetével. 
- Nos? – nézett rám szemrehányóan, mint mikor a szülő rajtakapja gyermekét, hogy az tilosban jár.
- Én...ízé...csak...beleestem a folyóba – hebegtem.
Siwon kissé oldalra billentette a fejét, és fogadni mertem volna, hogy épp azon gondolkodik, vajon melyik hülye doramából vehettem ezt a béna ötletet.
- Beleestél? – kérdezte olyan hanglejtéssel, hogy azt is előbb elhitte volna, ha azt mondom hamburgerek potyognak az égből.
Volt egy olyan érzésem, hogy épp most ásom el magam Siwon előtt, még hozzá jó mélyre.
- Az úgy volt – kezdtem el magyarázni -, hogy túl közel mentem a folyóhoz, és beleestem, és én ugye nem tudok úszni, és megijedtem, és kapálózni kezdtem, és ezért mindenhol tiszta víz lettem, és pont akkor jött arra Donghae, és ő húzott ki a vízből. – mondtam el az egész  sztorit egy szuszra.
Oké, egy-két apró részletet kihagytam, de azokról igazán nem kell tudnia.
- A pólóm meg azért van rajta, mert adtam neki száraz ruhákat, míg az övéi megszáradnak. És mielőtt megkérdeznéd, a nadrág is az enyém – tette hozzá Donghae némiképp gúnyos hangnemben.
Úgy tűnt Hae visszanyerte az önuralmát, de azt hiszem jobb, ha mi most inkább lelépünk.
- Hae, szerintem már megszáradtak a ruháim. Nem néznénk meg?
- De, menjünk!
Úgy iszkoltam ki a konyhából, mint akit kergettek. Gyorsan átöltözök és lelépek innen...igen, az lesz a legjobb.
Donghae közben eltűnt a fürdőben, és mikor két perccel később újra felbukkant, közölte, hogy mehetek átöltözni. Gyorsan átvettem a pólót és a nadrágot, Donghae-ét pedig összehajtogattam, majd visszasiettem a szobába, hogy odaadjam neki és még egyszer megköszönjem a segítségét. Azaz csak köszöntem volna, mert Hae nem volt sehol. Leraktam a ruhákat az ágyra, és ha már így alakult, kihasználtam az alkalmat, hogy kicsit jobban körülnézzek a szobájában.
Ami már érkezésemkor feltűnt, hogy fiú létére egész rendben tartja a szobáját. Sehol egy földön heverő póló, vagy ágy alól kikandikáló koszos zokni. Még a polcokon heverő cd-k és dvd-k tömkelege is úgy-ahogy sorba volt állítva. Aztán a sarokban álló, gyönyörű gitárra tévedt tekintetem, melyet óvatosan a falnak támasztottak. Vajon milyen lehet a hangja mikor Hae megszólaltatja? Miközben ezen töprengtem, észrevettem az ágya mellett, fejjel lefelé heverő nyitott könyvet. Megnéztem a címét, de nem volt ismerős. Az ágy másik oldalán egy éjjeliszekrény állt, rajta egy kis állólámpával, egy ébresztőórával, egy gyertyával, és...nem akartam hinni a szememnek. De hisz az az én láncom a medállal, amit Hae-nak ajándékoztam, mielőtt Szöulba jött volna.
- Mindig a közelemben tartottam.
Összerezzentem, ahogy meghallottam hangját a hátam mögül.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.  – lépett mellém.
- Semmi baj.
- Meglepődtél?
- Min?
- Hát, hogy ott látod a láncot a medállal az éjjeliszekrényen?
- Igen. Őszintén szólva azt gondoltam, hogy valahol a szekrényed mélyén van.
- Mi? Na szép! – sértődött meg Donghae.
- Ne haragudj! – próbáltam megbékíteni.
- Hisz te is hordod a karkötőt, amit neked adtam – mutatott csuklómra.
- Igen....
Nem tudtam mit felelhetnék. Mondjam el neki, hogy azt gondoltam már rég elfelejtett. Hogy ő egy híres idol, aki biztos nem egy régi gyerekkori barátjának a csecsebecséivel fog foglalkozni. Hogy az ő világa megváltozott, csupa fény és csillogás lett, új emberekkel, új barátokkal. Nem tartottam túl jó ötletnek. Már az előbb is kiakadt, nem akartam még jobban megbántani.
Lehetséges volna, hogy mégsem felejtett el teljesen? Lehet, hogy ő is ugyanúgy gondolt rám, ahogy én őrá?
- Micha? - nézett rám Donghae várakozásteli tekintettel.
- Jaj, ne haragudj! Elbambultam egy kicsit.
- Azt látom - nevetett fel. - Minden rendben?
- Igen, persze. De azt hiszem ideje hazamennem.
- Ugyan már, ráérsz.
- Nem, még készülnöm kell holnapra.
- Oké, de akkor hazaviszlek.
- Rendben.
- Nem mentek sehova - szólalt meg egy hang az ajtóban.
- Miért is nem, Minnie? - nézett rá kérdően Hae.
- Mert Wookie mindjárt kész a vacsorával, és feltétlen a lelkemre kötötte, hogy Michát is hozzam magammal. Amikor megtudta, hogy mindketten a folyóban kötöttetek ki ruhástul, nekiállt húslevest készíteni, nehogy lebetegedjetek.
- Ezt nem hagyhatod ki - fordult felém Hae. - Wookie istenien főz, és a húslevese hatásosabb bármely gyógyszernél.
- Hát akkor erre igazán nem mondhatok nemet. - mosolyodtam el.
Elindultunk le az ebédlőbe, az alattunk lévő szinten Sungmin elvált tőlünk, hogy szóljon Kyunak is, kész a vacsora.
Tehát most még két taggal megismerkedhetek, ennek szívből örültem. És az, hogy megkóstolhatom Wookie főztjét, csak hab a tortán. Annyi jót hallottam már a szakácstudományáról, nagyon izgatott lettem, hogy a fiúkkal ehetek.
Közben leértünk az ebédlőbe, Yesung és Kangin épp tálaltak.
- Gyere Micha, ülj csak le - mutatott a mellette lévő székre Kangin.
- Máris megy fiúk, csak előbb bemutatom Wookie-nak - indult el a konyha felé Donghae, én pedig lelkesen követtem.
- Szia Wookie. Nem zavarunk?
- Nem. Gyertek csak be.
- Szeretnék neked valakit bemutatni. Ő itt Micha, a gyerekkori legjobb barátom.
- Szia Micha. Örülök, hogy megismerhetlek. - hajolt meg.
- Részemről a szerencse - hajoltam meg én is. - És köszönöm a meghívást!
- Ugyan már! Igazán nincs mit. De legközelebb azért legyél óvatosabb.
- Vigyázni fogok, ígérem.
- Menjetek üljetek le nyugodtan, öt perc és eszünk.
- Ne segítsünk valamiben?
- Nem kell, köszönöm. Már itt is van a kuktám - mutatott a konyhába éppen akkor belépő Sungminra.
- A legjobb kukta a világon - mosolygott, miközben középső és mutató ujjait cukin az arcához emelte.
Donghae elnevette magát.
- Gyere, ne tartsuk fel a mestereket.
Yesung és Kangin már az asztalnál ültek, így hát mi is helyet foglaltunk mellettük. Fél perccel később Siwon is megérkezett.
- Na mi az, vacsorára is maradsz? - érdeklődött Hae.
- Tudod, hogy imádom Wookie főztjét, na meg a társaság is kitűnő ma este - szegezte tekintetét egyenesen rám, én pedig éreztem, hogy egyre jobban elpirulok.
Még mielőtt jobban elmerülhettünk volna a témában, megérkezett Wookie és Minnie a levessel.
- Hát akkor jó étvágyat mindenkinek - ültek le ők is az asztalhoz.
- Kyu hol van? - nézett körbe Minnie.
- Szerinted? - kérdezett vissza Kangin, anélkül, hogy választ várt volna, hisz úgyis mindenki pontosan tudta mivel tölti az ideje nagy részét.
- Basszus megint hideg lesz a kaja mire leér.
De mintha csak az emlegetett szamár hamar megjelenik közmondást akarta volna Kyu megerősíteni, abban a pillanatban be is lépett a konyhába.
- Már itt is vagyok - azzal rögtön le is ült a hozzá legközelebb eső székhez.
- Kyu, hadd mutassak be neked valakit. Ő itt a legjobb gyerekkori barátom, Micha.
- Szia Micha.
- Szia Kyu. Örülök, hogy megismerhetlek.
- Én is - azzal már falatozta is tovább a szájába az ételt.
A második fogásnál jártunk, mikor egyszer csak egy barna hajú fiú szökkent be az ebédlő közepére.
- Sziasztok! Megjötteeeeem! Oh, látom a lehető legjobbkor! Ugye hiányoztam? - vigyorgott ránk.

2. fejezet

Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. Nem akartam elengedni. Fénysugár volt az életemben, mely új reményt adott. Reményt egy jövőre, amiről eddig azt hittem nem létezik. De akkor még nem tudtam, hogy a dolgok nem ennyire egyszerűek.
Már nem vagyunk gyerekek, nem tud mindentől megvédeni. Vannak harcok, amiket saját magamnak kell megvívnom. Egyedül. Nélküle. Néha vele szemben.
De most csak örültem, hogy újra rátaláltam.
Hae kibontakozott ölelésünkből, majd felállt mellőlem.
- A ruháid kiteregettem száradni a fürdőbe. Mi szólnál hozzá, ha addig megmutatnám a lakást?
- Benne vagyok - álltam fel izgatottan, mindig is kíváncsi voltam rá, hogyan élnek a fiúk.
- Na, szóval - kezdett neki Hae, ahogy kiléptünk a folyosóra. - Az első szobában Ryeowook lakik, ez itt ugye az enyém, az ott Leeteuké, az utolsó pedig Heechulé - mutogatott végig mindegyiken. – Az alattunk lévő emeleten pedig Yesung, Sungmin, Eunhyuk, Kyuhyun és Kangin lakik, ebben a sorrendben.
- Siwonnak és Shindongnak pedig, ha jól tudom, saját lakásuk van.
- Pontosan. Gyere menjünk le a földszintre, bár ott nincs sok látnivaló. A konyha, fürdő, wc, nappali, ennyi.
Ahogy benéztünk a nappaliba, rögtön bele is botlottunk három tagba. Sungmin, Yesung és Kangin épp valami akciófilmet néztek a tévében.
- Sziasztok! – köszönt oda nekik Hae, de a fiúk válaszképpen csak a kezükkel integettek, úgy tűnt nagyon elmélyedtek az előttük zajló jelenetben.
- Sziasztok! – köszöntem én is, mire a három fiú olyan tökéletes összhangban kapta fel a fejét, mintha hosszú hónapok óta erre az egy pillanatra gyakoroltak volna. Tágra nyílt szemeikkel úgy meredtek rám, mint aki minimum a Marsról jött, de legalábbis biztosan nem e világi lény.  
- Aish, fogjátok már egy kicsit vissza magatokat! – mérgelődött Donghae.
- De hisz ez egy lány! – bukott ki Yesungból önkéntelenül is.
- Azt hiszem ezzel nem mondtatok a számára sok újat! – sóhajtott fel Hae.
Be kell vallanom, én remekül szórakoztam rajtuk, és egyáltalán nem értettem, Hae min akadt úgy fenn.
- Ne haragudj ránk – lépett hozzám közelebb Kangin. – De tudod, a dormban egy nőnemű egyed olyan ritka, mint égen a hullócsillag. Egyébként Kim Youngwoon vagyok – hajolt meg. – De mindenki csak Kanginnak szólít, szóval nyugodtan hívj te is így.
Mindig is úgy gondoltam, hogy Kangin egy nagyon barátságos fiú lehet, és az előbbi viselkedése, na meg kedves, meleg mosolya csak még jobban megerősített eme hitemben.
- Lee Sungmin vagyok, de nyugodtan szólíthatsz akár Minnie-nek is – hajolt meg a mellette lévő szőke hajú fiú.   
Pajkos mosolya és csillogó tekintete rögtön szimpatikussá tette, azt hiszem, ő az a fajta srác, aki egy pillantás alatt belelopja magát bárki szívébe.
- Én pedig Kim Jongwoon vagyok, de hívj csak egyszerűen Yesungnak. Az igazin nevemre lehet már nem is hallgatnék –  nevette el magát, aztán ő is meghajolt.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket. A nevem Lee Micha – hajoltam meg mindhárom fiú felé fordulva.
- És ti honnan ismeritek egymást Hae-vel? – érdeklődött Sungmin.
- Kiskorunkban nagyon jó barátok voltunk. Donghae mindig vigyázott rám, mintha a bátyám lett volna.
- Gondolom, mikor belépett az SM-hez, akkor szakadt meg a kapcsolat – puhatolózott óvatosan Kangin.
- Igen. Nagyon szomorú voltam, hogy el kellett mennie, szörnyen hiányzott. De azt is tudtam, hogy ez az álma, és ahogy láttam, hogy egyre sikeresebb lesz, úgy örültem én is egyre jobban a boldogságának.
 Próbáltam mosolyogni, de nem nagyon sikeredett, sose tudtam jól palástolni az érzéseimet. A fiúk is megérezhették, hogy mennyire fájdalmas ez számomra, mert csak zavartan pislogtak egymásra és néma csend telepedett mindannyiunkra.
- De ami volt, elmúlt, és az a lényeg, hogy ma végre megint találkoztunk – törte meg a csendet végül Hae. – És többé nem engedlek el! – mosolygott rám azzal a megnyugtató mosolyával, amitől mindig az az érzés töltött el, hogy nincs mitől félnem, minden rendben lesz.
- Akkor ezek szerint mostantól gyakran fogunk itt látni téged?
Ha ezt más kérdezi, valószínűleg mindjárt arra gondoltam volna, hogy nem látnak szívesen, talán zavarok, de Minnie szájából ez a kérdés teljesen másképp hatott. Hangjában inkább izgatottságot véltem felfedezni, amihez még vidám arckifejezése is hozzátársult.
- Ez aztán a jó hír! Főleg azért, mert Hae nem a barátod! – Na, Yesung hanglejtése nem hagyott semmi kétséget afelől, mire akart utalni az iménti mondatával. 
Nem tudtam megszólalni, fogalmam se volt, hogy reagáljak erre. Még csak azt se tudtam, hogy Yesung komolyan gondolta-e, amit mondott, vagy csak viccelt velem.
- Nyugi, ha elszemtelenedne, majd én kezelésbe veszem – kacsintott rám Kangin.
Igen, azt hiszem vele jóban leszek, kezdett nagyon szimpatikus lenni.
- Köszönöm Kangin – mosolyogtam rá hálásan.
- Na szép! Most én lettem a perverz disznó! – morgolódott Yesung.
- Ugyan, dehogy! – nevettem el magam.
- Hogy az a jó büdös élet...! Ki a franc tervezte ezt a szart? – hallatszódott egy igencsak szitkozódó hang a konyha felől.
- Siwon itt van? – kérdezte Hae a többieket.
- Mint hallhatod – kuncogott Sungmin.
- Na gyere, bemutatlak neki, és közben kiderítjük, mitől pipult be így az úr.
Bólintottam, és követtem Haet. A szívem a torkomban dobogott, ugyanis Siwonnal mindig is szerettem volna megismerkedni. Nagyszerű színésznek tartottam, és jó embernek. Na, de majd most kiderül az igazság, hogy milyen is a való életben Choi Siwon. Hát ennek egy apró részletébe rögtön bepillantást nyerhettem, amint beléptünk a konyhába, ahol Siwon és egy kávéfőző vívtak éppen élet-halál harcot.
- Te meg mégis mit művelsz itt Siwon? - kérdezte a fiútól nevetve Hae.
- Nem látod? Próbálok kávét főzni, de ez a hülye nem akarja azt, amit én! - válaszolta amaz ingerülten, öklével a konyhaszekrény pultjára csapva.
Hát, mit ne mondjak, nem így képzeltem el az első találkozásunkat. Most inkább volt félelmetes, mint kedves és sármos. De mit is mondtam az előbb? Én az igazi Choi Siwont akarom megismerni. Hát tessék Micha, máris teljesült a kívánságod! Egy kis darabka az igazi Choi Siwonból!
Ám szegény fiú időközben olyan kétségbeesetten kezdte el bámulni azt a szerencsétlen kávéfőzőgépet, hogy egész egyszerűen megesett rajta a szívem.
- Várj, majd én segítek - léptem oda mellé. - Először is, ide betöltöd a kávét, aztán ezt a kis tégelyt megtöltöd vízzel, majd kiválasztod, milyen kávét szeretnél, végezetül megnyomod itt ezt a zöld gombocskát. - mutogattam el neki szép sorjában a teendőket. - És ezzel készen is vagyunk. Most már csak meg kell várni, hogy kész legyen a kávé.
- Nagyon szépen köszönöm a segítségét kisasszony! Igazán nem tudom, mihez kezdtem volna ön nélkül. - hajolt meg előttem.
- Ó, igazán semmiség - jöttem zavarba egy pillanat alatt.
- Pedig életet mentettél - villantotta rám azt az ellenállhatatlan mosolyát, amit a fellépésekről, különböző show-kból és doramákból olyan jól ismertem már. De meg kell mondjam, élőben még sokkal vonzóbb volt.
- Jól van Siwon, nem kell mindjárt produkálnod magad! – csóválta a fejét Hae.
- Most miért mondod ezt? Nem csináltam semmi rosszat. Inkább azt mondd meg, ki ez az angyal, aki leszállt közénk? - küldte felém megint azt a szívdöglesztő mosolyát, majd tekintetét újra Hae-re szegezte, válaszra várva.
Angyal? Azért ez enyhe túlzás, nem? Gyorsan hátrébb léptem, hogy még véletlenül se maradjak Siwon látószögében. Nem hiányzik, hogy észrevegye, mennyire elpirultam az előbbi kijelentése hallatán. Egyáltalán, hogy lehet, hogy ennek a srácnak a szájából minden olyan természetesen hangzik?
- Gyerekkorunkban nagyon jóban voltunk.
- De hogy lehet, hogy sohasem meséltél róla? - csodálkozott Siwon.
- Mert mióta beléptem az SM-hez, megszakadt a kapcsolat közöttünk. Azóta ma találkoztunk először.
- Micsoda véletlen! – kiáltott fel Siwon.
Csak rá ne kérdezz, hogy milyen körülmények között - fohászkodtam magamban, de szerencsére a kávéfőző sipító hangja megmentett.
- Á, kész a kávé! – fordult meg Siwon, kivett egy bögrét, és beleöntötte a gőzölgő, fekete nedűt. – Te nem kérsz? – fordult hirtelen hozzám.
- Nem, köszönöm. Nem kávézom.
- Oh, értem. Pedig nincs is jobb reggel, mint egy csésze forró kávé!
- Vagy egy csésze forró tea.
- Na igen, az se rossz.
- És én! Engem már meg se kérdezel? – háborgott Donghae.
- Miért, kérsz kávét? – fordult felé Siwon.
- Nem.
- Na látod! – mosolygott elégedetten, mintha csak előre tudta volna barátja válaszát.
- Na szóval, hol is tartottunk? Ja igen, a teánál – majd hirtelen elhallgatott, és összehúzott szemekkel méregetni kezdett. – Mondd csak Donghae, ez nem a te pólód?
- De igen.
- És mégis mit keres....
- Bocsánat, még be se mutatkoztam. Lee Micha vagyok – hajoltam meg gyorsan.
- Choi Siwon – hajolt meg ő is. – De nyilván ezt már tudtad. Na szóval... - fordult vissza Haehez. – Mondd csak, mit is keres Michán a te pólód?

1. fejezet

- Bárcsak itt maradnál! Nagyon fogsz hiányozni! – sírtam el magam.
- Te is nekem! – törölte le öklével könnyeit. – De ha valóra akarom váltani az álmom, muszáj elmennem!
- Tudom - szipogtam. – Nagyon vigyázz magadra abban a nagy városban. És sose felejts el!
- Hogyan is tudnálak elfelejteni! – ölelt magához, én pedig szorosan kapaszkodtam belé, még egyszer, utoljára.Tizennégy éves voltam, és épp most vesztettem el a legjobb barátomat. Nem is csak barát volt, mintha a bátyám lett volna. Mindig megvédett és vigyázott rám, bármi volt, hozzá mindig mehettem. És most itt maradtam egyedül. Nem tudtam mihez kezdjek nélküle. Most csak azt az éktelen fájdalmat éreztem, ami körülölelte a szívemet, és bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam kitépni magamból. Elengedtem, majd lecsatoltam a nyakláncomat.
- Ez a tiéd – tettem a kezébe.
- De ezt nem fogadhatom el! – tiltakozott. – Hisz ez a kedvenc medálod! – fogta kezébe a kis ezüst lepkét, ami a lánc végén csüngött.
- Azt szeretném, hogy nálad legyen, helyettem is vigyázzon rád – próbáltam mosolyogni könnyfátyolomon keresztül.
- Köszönöm – mosolyodott el ő is, felcsatolta a nyakláncot, majd karjáról levette a bőr karkötőjét, és az én karomra húzta. – Ez pedig az én ajándékom.
- Köszönöm – húztam végig rajta ujjaimat.
Emlékszem, két évvel ezelőtt vette egy vásáron, nagyon menőnek tartotta magát vele, azóta mindig hordta, sohasem vette le. És most nekem adta. Alig bírtam ki, hogy el ne bőgjem magam megint, de igyekeztem tartani magam. Egyikünknek sem volt könnyű az elválás.
Még egyszer megöleltük egymást, aztán szó nélkül kiment a szobából. Az ablakból figyeltem, ahogy beszáll az autójukba, és elindul egy új élet felé. A kocsi már rég eltűnt a látóhatáron, de én még mindig az ablak előtt álltam. A könnyeim ömlöttek a szemeimből, bal kezemmel a csuklómon lévő bőr karkötőt szorongattam. Az egyetlen dolgot, ami megmaradt belőle.

8 évvel később.
A Han folyó partján sétálva az életemen gondolkodtam. Pontosabban azon, van-e valami értelme. Úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok ezen a világon. A családom messze volt tőlem, a legjobb barátnőmmel két napja vesztünk össze, megint valami kis hülyeségen. A suli nehéz volt, a vizsgák okozta stresszt egyre kevésbé bírtam. Kívülálló voltam, így nem nagyon barátkoztak velem.
Sokszor éreztem úgy, hogy nem tartozok ebbe a világba, mint aki rossz évszázadba született. A zene volt az egyetlen, ami vigaszt nyújtott, de lassan már ebbe se tudtam kapaszkodni.
Fogalmam sem volt, mihez kezdjek az életemmel, pedig nemsokára döntenem kell, ez az utolsó évem az egyetemen. Egyáltalán, mihez lehet kezdeni egy történelem diplomával a zsebedben?
Megint éreztem azt a fojtogató érzést a mellkasomban, amely mostanában egyre többször rám tört.
Észre se vettem, és már közvetlen a víz mellett sétáltam, mintha csak vonzott volna magához. Pedig még csak úszni se tudtam.
Ennek ellenére imádtam a vizet, főleg a tengert, azokkal a végtelenbe fodrozódó hullámaival. Valahogy olyan megnyugtató érzés volt csak állni, és elveszni a kék messzeségben.
Kivettem a táskámból a mobilom, és felhívtam a barátnőmet. Kicsöngött, de nem vette fel. Szóval még mindig haragszik rám.
Újra elöntött az a fájdalmas érzés, szívemet szorongatta. Nem bírtam tovább! A magány és a kín túl erős volt. Szerettem volna kitépni magamból, de sehogy se ment. Táskám a földre hullott, én pedig elindultam be, a Han folyó vizébe.
Egyre jobban elöntött a víz, már a mellemig ért. A következő lépésnél hirtelen eltűnt a föld a lábam alól, és én süllyedni kezdtem. Először még ösztönösen csapkodni kezdtem a kezeimmel, hogy a felszínen maradjak, de néhány perc múlva már menthetetlenül elmerültem a Han folyó áttetsző, kék vízében.
Megszűntem érzékelni a külvilágot, és csak zuhantam lefelé, ám ekkor hirtelen egy kéz ragadta meg a karom, és elkezdett húzni felfelé.
Mire teljesen magamhoz tértem, már a parton feküdtem, felettem egy ismerősnek tűnő, fekete hajú fiú aggódó arccal nézett le rám.
- Jól vagy? - érdeklődött.
- Iigen. Azt hiszem - próbáltam meg felülni, de erőm elhagyott, és visszahanyatlottam a földre.
- Ne erőltesd! Feküdj még egy kicsit - hangja kedves volt és gyengéd, és annyira ismerős, de agyam még kissé ködös volt, így hát lehunytam szemeimet és próbáltam összeszedni magam.
Mikor újra kinyitottam a szemeimet, azt hittem álmodom.
Nem, ez nem lehet - meresztgettem egyre jobban pilláimat, de nem képzelődtem, nem hallucináltam, tényleg gyerekkori legjobb barátom térdelt mellettem.
- Donghae - leheltem, és szám máris mosolyra húzódott.
Ki más is lehetett volna mentőangyalom, mint ő, aki mindig is vigyázott rám.
- Hát felismertél? - mosolyodott el ő is.
- Felismertelek? - kérdeztem csodálkozva.
- Hát, hogy ki vagyok - jött kissé zavarba. - Ezek szerint ismered a Super Juniort.
- Jaaa, igen.
Csalódott voltam. Szóval ő csak egy rajongónak néz, semmi többnek. De végül is mit vártam, nyolc év telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk, mindketten sokat változtunk. Én tudtam követni az életét, hisz híres idol lett, de ő nem tud rólam semmit. - Az egyik kedvenc bandám.
- Ennek örülök - szemei ugyanúgy csillogtak, mint régen, mikor valami dicséretet kapott. - Megpróbálsz felállni?
Bólintottam, ő pedig megfogta kezeimet, aminek köszönhetően sikerült függőleges helyzetbe tornásznom magam. Már biztosan álltam lábaimon, de jobb kezemet még mindig nem engedte el, hanem bal kezével végigsimított a rajta lévő bőr karkötőn.
- Micha? - nézett rám tágra nyílt szemekkel, hangja bizonytalanul csengett, ahogy kimondta a nevem. - Tényleg te vagy az?
- Igen, én - válaszoltam halkan.
- De hát miért nem mondtad rögtön?
- Én csak... - Magam sem tudtam, miért nem szóltam róla neki, valahogy nem akartam ezzel zavarni, hogy úgy érezze foglalkoznia kell velem.
Tiszta hülye vagyok.
- Sajnálom, hogy nem ismertelek meg - szabadkozott.
- Dehogyis! - tiltakoztam. - Hisz sok idő eltelt, mióta utoljára találkoztunk.
- Húú, de jó, hogy nem haragszol - sóhajtott fel, majd hirtelen a nyakamba ugrott. - Úgy örülök, hogy újra látlak.
- Én is. Hiányoztál - vallottam be neki, és örültem, hogy most nem láthatja, mennyire elpirultam.
- Te is nekem. Sajnálom, hogy nem jelentkeztem.
- Semmi baj. Tudom sok a dolgod.
- De ez akkor sem mentség. De mondd csak - engedett el, és nézett a szemembe -, mi volt ez az előbb? Mit kerestél a Han folyóban?
- Én... - fordítottam el a fejemet, nem voltam képes állni a tekintetét.
- Ugye nem valami hülyeséget akartál csinálni? - fürkészte tovább arcomat, hiába is próbáltam kitérni előle. - Hisz nem is tudsz úszni! Bár lehet, időközben megtanultál - vált tétovává egy pillanatra.
- Nem, nem tanultam meg - hajtottam le fejemet, miközben éreztem, hogy szemeim könnybe lábadnak. Alig tudtam visszatartani, hogy el nem sírjam magam.
- Na jó! - emelte fel fejemet államnál fogva. - Most először is szépen hazajössz velem, veszel egy jó forró fürdőt, és adok neked száraz ruhákat, aztán pedig mindent elmesélsz. És nincs semmi ellenkezés! - emelte fel mutatóujját, látva szólásra nyíló számat.
- Rendben - mosolyodtam el, megadva magam.
- Akkor indulás!
Nem kellett csupán néhány métert megtennünk, és elértük Hae út szélén parkoló autóját. Gyönyörű szép volt és nagyon kényelmes. Sokat olvastam arról, hogy Hae nem éppen a legprofibb vezető finoman szólva, ám én ebből most semmit sem vettem észre. De lehet, csak azért volt, mert én mindig is biztonságban éreztem magam mellette.
Mikor megérkeztünk a dormba, kicsit megijedtem attól, hogy a többiek mit fognak szólni, hogy csak így beállítok hozzájuk. Hae megérezte tétovázásomat.
- Ne aggódj, nem fognak megenni - vigyorgott.
- Ezt valahogy sejtettem! - grimaszoltam egyet.
- Tényleg nincs miért nyugtalankodnod - váltott komolyra Hae. - Szívesen fogadnak, majd meglátod!
- Rendben - mosolyodtam el.
Beléptem az előszobába, eddig minden rendben van. Levettem cipőmet, Hae pedig bevezetett a szobájába. Elővett a szekrényből egy pólót meg egy nadrágot, majd egy törülközőt nyomott a kezembe.
- Gyere, erre van a fürdőszoba - mutatta az utat.
- Köszönöm - tűntem el az ajtó mögött. - De várj csak! - dugtam ki újra fejemet. - És te addig itt fogsz őrködni? Meg fogsz fázni!
- Neeem. Mindjárt csinálok egy foglalt táblát, és kiakasztom a kilincsre, aztán megyek én is fürdeni. Ha kész vagy, gyere nyugodtan be a szobámba.
- Rendben - bólintottam. Vizet engedtem a kádba, és hagytam, hogy a meleg víz átjárja testemet. Jó volt egy kicsit felmelegedni. Miután úgy gondoltam, eleget áztattam magam, gyorsan megmosakodtam, megtörülköztem, és felvettem a Hae-től kapott ruhákat. Mire visszaértem a szobájába, már ő is ott volt.
- Na, jobban vagy már?
- Igen, jót tett a fürdés. Köszönöm.
- Ugyan már, nincs mit. És most szépen elmondod, mi volt ez az egész - ült le az ágyra, majd megpaskolta maga mellett a paplant, jelezve, hogy üljek le mellé.
- Én nem tudom, mi történt velem. Csak olyan elveszettnek éreztem magam. Egyedül ebben a nagyvárosban, néha nagyon magányos vagyok - sírtam el magam.
- Ssss, nincs semmi baj - vigasztalt, miközben átölelt. - Most már nem vagy egyedül. Itt vagyok neked, majd én vigyázok rád! Úgy, mint régen!
A karjai között megint olyan biztonságban éreztem magam, mint akkor régen.
De mi van, ha megint el kell válnunk? Ha még egyszer elhagyna, azt nem élném túl!