- Naaaa, Siwooon, légysziiii - igyekeztem olyan édes kutyaszemekkel rá nézni, amennyire csak lehetett.
- Nem! Megmondtam, hogy meglepetés! - Egy pillanatra rám sandított, majd szemeit újra az útra szegezte. - És ne is próbálkozz! - tette hozzá nevetve.
Visszadőltem ülésembe, és nem firtattam tovább a dolgot. Nemsokára úgyis minden kiderül.
Háromnegyed órányi autóút után megérkeztünk a Szöultól délre lévő Gwacheon városába. Nem mentünk teljesen be a városba, hanem pár perc múlva jobbra kanyarodtunk, és újabb pár percnyi kocsikázás után megálltunk egy hatalmas parkolóban.
Siwon leállította az autót, miután talált egy üres helyet, kiszállt és átsietett a másik oldalra, hogy kinyissa nekem az ajtót, de addigra én már kiszálltam.
Nem vagyok hozzászokva az ilyesfajta udvariassághoz.
Megváltotta a parkolójegyet, aztán elindultunk a bejárat felé. Nemsokára megláttam én is, hogy hova is hozott Siwon. A bejárat felett hatalmas felirat hirdette koreaiul és angolul egyaránt: Seoul Grand Park Entrance.
Hallottam már a helyről, de még sosem voltam itt. Egy hatalmas terület, amelyen megtalálható a Seoul Grand Park állatkert, de van külön gyerekeknek is állatkert. Továbbá van itt libegő, rózsakert, vidámpark és múzeum is.
- Jártál már itt? - érdeklődött Siwon.
- Nem, még nem.
- Akkor jó.
Láthatólag megkönnyebbült, de aztán ismét fürkészni kezdte arcomat.
- És mit szólsz hozzá? Van kedved körbenézni?
- Még szép! Sokat hallottam már róla. Köszönöm, hogy elhoztál ide.
- Ugyan, igazán nincs mit - legyintett zavartan.
Csupán beképzeltem magamnak, vagy tényleg kissé elpirult?
- Akkor induljunk! - köszörülte meg a torkát. - Hol kezdjünk?
- Vidámpark! - lendítettem magasba kezem.
- Hogy én miért nem csodálkozom ezen? - csóválta meg a fejét.
- Tessék? Mondtál valamit?
- Ja, nem, semmit. Menjünk - azzal szélsebesen elsietett a pénztár irányába, alig tudtam lépést tartani vele.
Ahogy beléptünk a vidámpark kapuján, még a lélegzetem is elállt. Volt itt minden: hullámvasút, óriáskerék, körhinta, és még rengeteg olyan játék, aminek a nevét se tudtam.
- Mivel kezdjünk? - kérdezte mosolyogva Siwon.
- Hullámvasút! - vágtam rá azonnal, mivel ez volt a kedvencem. Egyszerűen nagyon imádtam.
A negyedik kör után Siwon könyörgőre fogta, hogy nézzünk meg mást is, utána még mindig visszajöhetünk. Bólintottam, és elindultam a körhinta irányába. Minden áron fel akartam ülni arra a szépséges fehér lóra. Aztán szép sorjában szinte mindent kipróbáltunk. Két órával később arcomon széles mosollyal huppantam le az egyik padra.
- Te aztán jól bírod szuflával - nézett rám elismerően Siwon.
- Nem tudom, miért, de ma nagyon fel vagyok pörögve - nevettem el magam. - De azt ne mondd, hogy te máris elfáradtál - néztem rá csodálkozva.
- Dehogyis, hozzá vagyok szokva az ilyesmihez.
- Akkor jó. Folytathatjuk? - álltam fel.
- Persze. De nem vagy még éhes?
- Hmm. Jó, akkor együnk valamit.
- Mihez lenne kedved?
- Mondjuk egy hot doghoz mit szólsz? - nyújtottam ki a karomat a másik oldalt, tőlünk nem messze lévő stand irányába.
- Én benne vagyok.
Miután vettünk két hot dogot, Siwon javasolta, hogy menjünk le a szintén a parkhoz tartozó tó partjára.
- Ez gyönyörű! - néztem körbe az előttem elterülő csodálatos kék vízen.
A tó nem volt túlságosan nagy, de a vize olyan áttetsző volt, hogy láttam a lejjebb úszkáló kis halakat is. Szemben, a nádasban néhány kacsát pillantottam meg. Ahogy a napfény megcsillant a tollazatukon, mintha minden vízcsepp egy-egy apró gyémánt lett volna, úgy ragyogtak. A szél lágyan ringatta a növényzetet, ide már nem ért el az előbbi forgatag zaja, csend és nyugalom honolt. Alig néhány méternyire voltunk, mégis mintha egy teljesen másik világba csöppentünk volna.
- Olyan békés itt minden - sóhajtottam fel, ahogy a mindig nyüzsgő Szöulra gondoltam.
- Igen, én is ezt szeretem benne.
- Gyakran jársz ki ide?
- Nem igazán, sajnos nincs rá nagyon időm. Pedig nincs is messze.
Mintha némi szomorúságot hallottam volna ki hangjából. Talán nem is olyan csodás az élete, mint ahogy én azt elképzeltem?
- Siwon, te ugye szereted azt, amit csinálsz?
- Persze - mosolygott rám. - Talán nem látni rajtam?
- De, igen. Csak az előbbi kijelentésed miatt... én azt hittem...
- Figyelj, néha van úgy, hogy az ember elfárad, hogy jó lenne egy kicsit megállítani az időt. Egy kis szünetet kérni. De szerencsés vagyok, mert tényleg azt csinálhatom, amit szeretek. És tudom, hogy ez nem sok embernek adatik meg. Imádok énekelni, színészkedni, találkozni a rajongóimmal. Az a sok szeretet, amit kapok tőlük, az motivál és ad erőt. Amikor már minden tartalékom elfogy, akkor ők azok, akik miatt mégis képes vagyok tovább folytatni. És csak remélni tudom, hogy sikerül mindezt valahogy viszonoznom nekik.
Ahogy ott ült és az érzéseiről beszélt, betekintést engedve azoknak olyan mélységeibe, ahova nem sokan nyerhettek eddig talán bepillantást, úgy éreztem, mintha valami kötelék kezdene kialakulni közöttünk. Nem tudnám megmondani, miféle kötelék volt ez. Szerelem, barátság, vagy valami e kettő között? Akkor még fogalmam se volt. De azt tisztán éreztem, hogy többé nem csak egy egyszerű ismerős a számomra. Annál kezd sokkal több lenni.
Mialatt beszélt, egyszer sem nézett rám, tekintete elveszett a tó másik partján lévő fák lombkoronái között. Hajával az időnkét feltámadó lágy szél játszadozott, barna szemei csak úgy csillogtak, én mégis némi szomorúságot véltem felfedezni arcán. Majd hirtelen megrázta fejét, és újra azzal az elbűvölő mosollyal az arcán felém fordult.
- Nem megyünk tovább? Az állatkertet feltétlen meg kell nézned, és nem kevés idő, míg azt körbe járjuk. Nagyon nagy!
- Rendben, menjünk! - álltam fel.
- Rengeteg fajta állat van itt, biztos vagyok benne, hogy nagyon fog tetszeni, ja, és ha szerencsénk van, sikerül egy delfin show-t is elcsípnünk, vagy ha más nem, akkor kivárjuk, míg jön a következő. Azt hiszem, minden órában van egy előadás...
Olyan lelkesen mesélt, hogy más körülmények között már rég az egekbe szökött volna a jó kedvem, de most valahogy még a szavai sem jutottak el igazán a tudatomig, egyre csak előbbi szomorkás arcának a képe lebegett a szemem előtt.
De igaza volt, amint megérkeztem, minden egyébről elfelejtkeztem. A pandáknál kezdtünk elsőre, és ezek a csodálatos kis jószágok rögtön elrabolták a szívem. Elővettem a mobilom, hogy csináljak róluk néhány képet, de egyszerre csak egy fényképezőgép kezdett el himbálózni a szemem előtt. Csodálkozva pillantottam fel.
- Tessék, ezzel talán könnyebb lesz - lóbálta még mindig előttem mosolyogva Siwon.
- Köszönöm - vettem el tőle. - De mondd csak, te mindig hordasz magadnál egy fényképezőgépet? - néztem rá meglepetten.
- Veled ellentétben, én tudtam, hova jövünk. - Próbálta nem elnevetni magát, persze, nem sok sikerrel.
De, amint észbe kaptam, én is vele együtt nevettem.
- Te tényleg mindenre gondoltál!
- Igyekeztem! De most gyere, és csinálj sok-sok képet!
Nem kellett kétszer mondania. Minden állatot lefotóztam, kivéve a hüllőket és a rovarokat. Na, oda nem voltam hajlandó betenni a lábam. Persze, Siwon húzott vele, hogy a kígyó is aranyos állat, és szívesen a nyakamba tesz egyet, mire futásnak eredtem, hogy még a környéken se legyek, ha netalántán úgy gondolná, valóra váltja kis tréfáját.
Szerencsénk volt, mert a delfin show tíz perccel azután kezdődött, hogy odaértünk a medencéhez, így nem kellett sokat várnunk. Hát, mondhatom, nagyon megérte, csodálatosak ezek az állatok. Olyan mutatványokra képesek, hogy még a szám is tátva maradt csodálkozásomban.
Mire bejártuk az egész állatkertet, már esteledni kezdett. Lassan ideje volt indulnunk. A bejárathoz érve, megpillantottam egy vattacukrost.
- Siwon, én még veszek egy vattacukrot, te is kérsz?
- Miért is ne? Már ezer éve nem ettem.
Mikor odaértem az árushoz, azon kezdtem el tanakodni, milyet is egyek, túl nagy volt a választék.
- Na, megvan, milyet kérsz? - érdeklődött Siwon.
- Azt hiszem, kókuszosat.
- Rendben. Akkor egy kókusz és egy citrom ízű lesz - fordult a kedves, idős bácsi felé.
- Ezerkétszáz won lesz.
Siwon megelőzve engem, már nyújtotta is a pénzt.
- Már megint te fizetsz! - akadtam ki.
- Igen, mert te most a vendégem vagy.
- De akkor is! - durcáskodtam.
- Majd legközelebb te hívsz meg valahova - azzal nagyot harapott a vattacukrába.
Legközelebb? Lesz legközelebb? - álmélkodtam.
- Ooké.
- Amúgy nagyon cuki vagy, mikor durcizol! - vetette csak úgy oda lazán, miközben elment mellettem, elindulva a kijárat felé.
Én meg csak álltam ott, mint egy szobor, és éreztem, hogy a másodperc törtrésze alatt sikerült felvennem a versenyt bármely, piros színben pompázó gyümölccsel.
- Na, mi az? Nem jössz? - fordult hátra néhány méter után.
- De, megyek!
Összeszedtem magam és utána indultam.
A kocsinál persze rám kellett várni. Siwon már rég túl volt rajta, de én még mindig a vattacukrommal nyammogtam.
- Bocsánat - néztem rá bűnbánóan.
- Ugyan, miért? Hisz ráérünk - dőlt a kocsi oldalának.
Próbáltam igyekezni, végül sikerült az utolsó falatot is lenyelem, de ekkor meg azt vettem észre, hogy mindenem ragad a cukortól.
Mint egy kisgyerek - sóhajtottam fel. És ekkor valami szöget ütött a fejembe. Visszagondoltam a délutánra, és legszívesebben azon nyomban elsüllyedtem volna szégyenemben. Hisz egész végig tényleg úgy viselkedtem, mint valami öt éves. Kivéve azt a pillanatot, a tónál. Na, de a többi!
Hangosan felnyögtem, ahogy mindez tudatosult bennem.
- Valami baj van? - nézett rám aggódva Siwon.
- Nem, semmi, kivéve a viselkedésemet - húztam el a számat. - Siwon, nagyon sajnálom, hogy egész nap olyan gyerekesen viselkedtem - hajoltam meg.
- Mi? Te meg mégis miről beszélsz? - jött át hozzám, a kocsi másik oldalára, miközben olyan csodálkozó szemeket meresztett rám, mintha valami varieté show forgatásán lettünk volna, és épp valamilyen hihetetlen dolgot mutatnának be nekünk. - Nem volt semmi baj a viselkedéseddel. Mondd csak, jól érezted magad?
- Igen. Nagyon is!
- Hát, akkor meg? Csak ez számít!
- De ugye azért te is jól érezted magad? - kérdeztem félve.
- Igen. Rég mulattam ilyen jól. Annyi energia van benned. Nagyon aranyos voltál egész végig.
- Akkor jó - nyugodtam meg egy kicsit.
- Különben is, pont olyan vagy, mint Ő - nevette el magát.
- Ki az az Ő?
- Hát, Donghae - nevette el magát megint. - Ő is pontosan ugyanígy viselkedik, ha vidámparkba vagy állatkertbe megyünk. Olyanok vagytok, akár az ikrek. Már, ami a viselkedéseteket illeti.
- Jó, azért tudok komoly is lenni, ha kell - mormogtam magam elé.
- Ő is - kacsintott rám. - Akkor mehetünk?
- Igen.
Mindketten beszálltunk az autóba, és elindultunk hazafelé. A lábam már zsibbadt a fáradtságtól, de megérte. Fantasztikus volt ez a nap.
Elszundikálhattam, mert a következő, amire emlékszem, az Siwon mobiljának a csörgése volt.
- Igen, rendben. Pár perc és ott vagyok. Szia. Micha, ugye nem gond, ha megállunk a dormnál, mielőtt hazaviszlek? - fordult felém egy pillanatra.
- Dehogyis, csak nyugodtan. Valami gond van?
- Nem, csak a menedzserünk leadta egy dorama forgatókönyvét, és kérte, ha még lehet, holnapra nézzem át.
- Remélem, elvállalod.
- Hát, ha jó, biztosan.
- Imádom, ahogy színészkedsz, az összes sorozatodat megnéztem.
- Ennek örülök.
Láttam rajta, mennyire jól esett neki a dicséretem.
Időközben oda is értünk. Teuk már az épület előtt állt, kezében egy vastag dossziéval.
- Na, most megismerkedhetsz a leaderünkkel is.
Mindketten kiszálltunk a kocsiból, és körülbelül félúton találkoztunk a felénk szintén elinduló Leeteukkel.
- Szia, Teuk. Bemutatom neked Michat, Hae gyerekkori barátját.
- Szia, Micha - hajolt meg. - Örülök, hogy megismerhetlek.
- Én is örülök, hogy személyesen is találkozhatok veled - hajoltam meg.
- És milyen napotok volt ma?
- Nagyszerű. Siwon elvitt a Seoul Grand Parkba.
- Az jó hely. Mi is voltunk ott a fiúkkal.
Ekkor arra lettünk figyelmesek, hogy egy nagy fekete autó parkol le mellettünk, amiből aztán Donghae szállt ki.
- Sziasztok! - üdvözölt minket mosolyogva. - Nahát, Micha, te is itt vagy? - ölelt meg.
- Igen. Siwon ma értem jött, és elvitt kirándulni.
- Tényleg? Na, és merre voltatok?
Amíg én elmeséltem Hae-nek a mai napomat, addig Teuk Siwonnal beszélgetett. Végül elköszöntek egymástól és Leeteuk bement az épületbe.
Ahogy Siwon ott állt, minket nézve, mintha ugyanaz a szomorúság suhant volna át az arcán, mint akkor lent a tónál. Csak jóval később mondta el nekem, hogy ahogy ott álltunk, vidáman beszélgetve egymással, ő már akkor tudta azt, amit én csak sokkal később értettem meg.
